A halál az életben /az elmúlás havában, halottak napja közelében/
„…nincs a földön hely, ahol a halál ne találna ránk, még ha állandóan forgatjuk is fejünket, mintha gyanús, ismeretlen terepen járnánk…
Mintha lenne mód, hogy a halál leheletétől elbújjunk.
Magam nem riadok vissza tőle… de őrültség azt gondolni, hogy neked sikerülhet…
Az emberek jönnek-mennek, topognak, táncolnak, de soha
egy szó sem esik a halálról. Minden jó, minden kellemes. Mégis,
amikor eljön a halál értük, feleségükért, gyermekükért, barátjukért,
készületlenül, tudatlanul éri őket, s akkor micsoda érzelmi vihar
tör rájuk, micsoda sírás, düh és elkeseredettség!
Hogy megfosszuk a halált velünk szembeni hatalmas előnyétől,
egészen másként kell tekinteni, nem a megszokott, hétköznapi módon.
Fosszuk meg a halált különösségétől, szokjunk hozzá, ismerjük meg,
ne legyen semmi gyakrabban a fejünkben, mint a halál…
Nem tudjuk, hogy hol vár ránk a halál, ezért várjunk rá mindenhol.
A halál gyakorlása, a szabadság gyakorlása. Aki megtanulta, miként
kell meghalni, az megtanulta, hogy ne legyen a szolgája. „ /Montaigne/
Ez az írás tükrözi gondolataimat azokról a buktatókról, melyekkel nekem is szembe kell néznem életem során az elmúlással, a halállal kapcsolatos kérdésekben. Megpróbálom körüljárni azt a közgondolkodást, amely nemigen segít közelebb kerülni mindannyiunk életének föltartóztathatatlanul közelgő tényéhez.
A keleti mitológiák azt mondják, hogy az Istenek mesés luxusban élnek, minden elképzelhető élvezetben dőzsölnek anélkül, hogy az élet szellemi vonatkozásaira gondolnának. Látszólag minden jól megy, amíg nem közeledik a halál, s meg nem jelennek az elmúlás váratlan jelei. Akkor az Istenek feleségei, szeretői, nem mernek közeledni hozzájuk, hanem csak messziről dobálnak nekik virágot, s mondanak alkalmi imákat, hogy ismét Isteneknek születhessenek ujjá. Valamikori boldogságuk és jólétük emléke egyáltalán nem enyhíti azt a szenvedést, amellyel most szembekerülnek, hanem csak még elviselhetetlenebbé teszi azt. A haldokló Isteneknek magányosan, gyötrelmek között kell meghalniuk.
Eddig a mese. Az istenek sorsa emlékeztet arra, ahogy a mai világ az öregeit, betegeit, haldoklóit kezeli. Társadalmunk megszállottan fordul a szex, a fiatalság, az erő felé, s messze elkerüli az öregkort és az elerőtlenedést. Félre lökjük azokat, akiket úgy vélünk, munkás életük végéhez értek, s nem tudnak több hasznot hajtani. Lehetőleg elkülönítjük őket, ahol magányosan, elhagyatottságban kell meghalniuk. Még ha egy kedves lény, vagy akár a szerelmünk haldoklik is, fogalmunk sincs, hogy tudnánk segíteni neki s halála után nincs bátorságunk arra gondolni, hogy mi történik vele azután. Ráadásul, ha ezt végig gondoljuk, netán beszélünk is róla, az azzal a veszéllyel jár, hogy ostoba, nevetséges embereknek kiáltanak ki minket, vagy messzire elkerülnek.
A nyugati társadalom magasan fejlett technológiája ellenére sem ért semmit a halálból, vagyis abból, hogy mi történik az emberrel, amikor meghal, s mi következik utána. Az embereket manapság arra tanítják, ne vegyenek tudomást a halálról, arra, hogy nem jelent semmit, csupán megsemmisülést és elmúlást.
Ennek eredménye, hogy az egész világ vagy a halál tagadásában, vagy a haláltól való fenyegetettségben él. Még a halálról való társalgást is morbidnak tekintjük, s az emberek egy része úgy gondolja a halál egyszerű említése is azzal a kockázattal jár, hogy magukra idézik. Mások naiv, gondtalan „vidámsággal” tekintenek a halálra, azt remélik, hogy valami ismeretlen oknál fogva békés haláluk lesz és semmi okuk rá, hogy emiatt aggódjanak. Mindenki békésen szeretne meghalni, azonban akinek az élete tele volt békétlenséggel nehezen reménykedhet békés halálban. Ha jól szeretnénk meghalni, meg kellene tanulnunk jól élni, a békés halál reményében békét kellene teremtenünk lelkünkben és életmódunkban. Az emberek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy felületesen kezelik a halált és azt gondolják:„ hát persze, mindenki meghal, nincs ebben semmi különös, ez természetes, majd velem is megtörténik valahogy”.
A vallásokon kívül – mert a hétköznapi ember elveszítette mind természetes környezetét, gondolkodását, az élet mélyebb értelmét bíró belelátó, érző képességét – nem nyilvánítja ki senki, hogy a halál nem jelenti a véget, az e világi létet valamiféle „szent” tartalommal kellene felruházni. A modern társadalom a fejlett oktatás ellenére is meg van győződve arról, hogy ez az egy élet van, s ez minden. Ily módon az egyén sem tekint hosszú távra előre, kikerüli nem csak önmagában, hanem környezetében is az élet-elmúlás által felvetett kérdéseket, amelyekre pedig tudnia kellene választ adni. A modern ember struccpolitikát folytat. A legtöbb ember élete végére sem jut el odáig, hogy fölismerje: a nagy tanítók tanításai, a szülők, a barátok és szerettei segítsége támogathatják, de csak abban, hogy el merje fogadni a létezés kihívását és teljes erejéből és teljes szívéből megfelelhessen neki. Az élet célja az élet élése, s az, hogy az ember azzá váljék, ami benne lehetőségként rejlik. Az ún. európai gondolkodásban cifra helyzet állt elő, hisz ez minden ismerhetőség alapjának szinte csak a racionalitást tette meg. A személy az idők folyamán az egó által vezérelt én-né csonkult, ezen keresztül szemléljük egyéniségünket, ennek az énnek kell uralkodni rajtunk és a természeten.
Freud kijelentése, hogy az én a „rettegés birodalma”, intuitív megérzések mélységéről tesz bizonyságot. A személyiség föláldozásától való félelem ott lapul minden én mögött, mert ez a félelem a sokszor csak nehezen féken tartott tudattalan hatalmak igénye, hogy teljesen kibontakozhassanak. Nem csoda, hogy alapjaiban is nehezen tudjuk kezelni életünk dolgait, vagy befalazzuk magunkat hitrendszereinkbe / s jaj, ha ezen a falon rés támad /, vagy újabb és újabb lényegi alapot nélkülöző dolgot hozunk létre életünkben. Az ember ebben a folyamatban magát is „dologgá” változtatta.
Míg a nyugati kultúra gyökereinél, mondjuk a görögöknél, az ember tökéletesítését tűzték ki célul az élet-halál misztériumaiba való beavatásokon keresztül, addig a modern embert a dolgok tökéletesítése és az előállításukhoz szükséges ismeretek érdeklik. Nem véletlen hát, hogy az emberek többsége szenved a halál közelségében attól, hogy a dolgok szép csendben elvesztik az értelmüket, elvész az a sok gonddal, fáradtsággal összeeszkábált énkép, amely idáig megszabadította őket a felelősségtől, s a problémát a társadalomra, betegségekre, vagy a véletlenre lehet vetíteni.
Bizonyos, hogy meg fogunk halni és teljesen bizonytalan, hogy mikor és hogyan fogunk meghalni.. Egyetlen bizonyosságunk halálunk órájának eme bizonytalansága, ebbe kapaszkodunk s teszünk meg mindent, hogy minél később jöjjön el ez az idő, amikor egyenest szembe kell vele néznünk. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik bújócska közben eltakarják a szemüket, azt hívén, senki nem látja őket.
Miért is van a haláltól való félelmünk?
Mert ösztönös vágyunk, hogy éljünk, s még tovább éljünk, s a halál erőszakos végét jelenti mindennek amit szeretünk. Úgy érezzük, hogy ha bekövetkezik, fejest ugrunk az ismeretlenségbe, s teljesen mássá válunk. Elképzeljük, s az elveszettség és zavarodottság érzése vesz erőt rajtunk, hogy a borzalmas ismeretlenségbe kerülünk. Olyannak képzeljük, mintha vad, zaklatott álmunkból felriadva ismeretlen országban találnánk magunkat, ahol nem ismerjük a helyet, a nyelvet, nincs pénzünk, nincs kapcsolatunk, sem útlevelünk, sem barátunk. Halálfélelmünknek talán az a legmélyebb oka, hogy nem tudjuk igazán, hogy kik is vagyunk. Ismerős támaszaink nélkül pusztán magunkkal nézhetünk szembe, olyan személlyel, akit nem ismertünk meg, egy erejétől megfosztott idegennel, akivel egész idő alatt együtt éltünk, de akivel valójában sohasem tudtunk találkozni. S nem ezért van-e az, hogy életünk minden pillanatát zajjal, tevékenységgel akarjuk kitölteni, akármilyen érdektelen vagy unalmas legyen is az, nehogy csönd vegyen körül bennünket, ahol egyedül maradhatnánk önmagunkkal, ezzel a furcsa idegennel?
Életünk abból áll, hogy telezsúfoljuk mindenféle kötelező cselekvéssel, úgy, hogy egyáltalán nem marad időnk, hogy az igazán lényeges dolgokkal foglalkozzunk. Úgy tűnik, hogy az életünk használ minket, végül is úgy érezzük, hogy nincs választásunk, nem tudunk felülemelkedni rajta. Úgy látszik mintha a modern társadalom azokat a dolgokat ünnepelné, amelyek csak egyfajta terméketlen kikapcsolódásban merülnének ki, amelyek elfordítanak az igazságoktól, megnehezítve, hogy valós életet éljünk, s eltántorítják az embereket attól, hogy akár csak higgyenek is abban, hogy ilyen létezik. S mindez egy olyan civilizációból fakad, amely arról beszél, hogy az embereket boldoggá kell tenni, de leginkább csak abban segít, hogy hamis remények, álmok, ambíciók rögeszméitől megszállottan csak a boldogság igézetében éljenek.
Rettegünk attól, hogy elengedjünk, lazuljunk, márpedig a halál a legnagyobb elengedés, így rettegünk az egész élettől. Élni megtanulni azonban egyet jelentene: megtanulni elengedni, megtanulni meghalni. Ez a ragaszkodásért folytatott küzdelem iróniája és tragédiája: nem csak mert lehetetlen, hanem azért is, mert ez okozza a fájdalmat, amit el akarunk kerülni. A ragaszkodás mögötti szándék nem mindig egyértelműen rossz, nincs semmi baj abban, hogy vágyódunk pl. a boldogságra, az életre, de amihez ragaszkodunk az természeténél fogva nem állandó.
Az egyik fő oka annak, hogy nem merünk szembenézni a halállal az, hogy nem veszünk tudomást a dolgok mulandóságáról. Olyan elkeseredett erővel akarunk mindent folytatni, hogy hinnünk kell abban, a dolgok mindig ugyanazok maradnak. Ez azonban csak öncsalás. S mint gyakran rá kell döbbennünk, hogy hiteinknek nem sok, vagy semmi köze sincs a valósághoz. Az öncsalás hamis értesülései, képzelgései, feltételezései törékeny alapjaink, melyre életünket építjük. Szemünkben minden változás veszteséget, szenvedést jelent. Ha bekövetkezik, amennyire csak lehet megpróbáljuk érzésteleníteni magunkat. Makacs módon feltételezzük, hogy a látszatok biztonságot jelentenek, a mulandóság pedig nem. Valójában azonban a mulandóság olyan, mint néhány ember, akivel életünk során találkoztunk: első látásra nehezen kezelhetőknek és kellemetleneknek tűntek, de amikor megismertük őket sokkal barátságosabbak és kevésbé idegesítőek lettek. A mulandóság megértése paradox módon az egyetlen olyan dolog, ami állandó, talán az egyetlen tartós vagyonunk. Mi más is lenne az életünk, mint átmeneti formák sorozata.
Testünk sejtjei elhalnak, agyunk, még az arckifejezésünk is hangulatunknak megfelelően változik. Amiről azt gondoljuk, hogy alapvető jellemünk, nem más, mint gondolatfolyam. Ma jól vagyunk, mert jól mennek a dolgaink, holnap épp az ellenkezőjét érezzük. Körülményeink változásával új hatások kerítenek hatalmukba. Nem vagyunk állandóak, ahogy a bennünket érő hatások sem, a világon semmi sem szilárd vagy hosszan tartó, sehol, akárhová fordulunk is. Azt lehetne mondani, hogy ez magától értetődő, mondjak inkább valami újat; a halál közelében azonban ez egyáltalán nem az. Ha az lenne, átformálná minden gondolatunkat, leheletünket, életünk minden percét…
B. J.