„Felső- és Alsó Egyiptom királya…. templomot emelt kiváló homokkőből, széleset, hatalmasat és gyönyörűségeset. Falai színaranyból, kövezete ezüstből van. Kapui az ország díszére vannak. Pülonjai égig érnek, zászlórúdja pedig a csillagokig”
/ III. Amenhotep sztéléjéről/
Az ókori Egyiptom templomai a világ legnagyobb és legdöbbenetesebb vallási műemlékei közé tartoznak. Aki volt olyan szerencsés, hogy láthatta ezeket a még ma is lenyűgöző építményeket, soha nem feledi varázsukat, s vissza-vissza vágyik újra átélni azt az érzést, ami hatalmába kerítette köveiken lépdelve, oszlopai tövében megpihenve, falait megcsodálva.
Ezek a csodálatos, grandiózus épületek egyszerre jelentették az istenek lakhelyét, Egyiptom és a Világegyetem leképezését, az istentisztelet színterét, iskolát, könyvtárat, kincstárat és a REND szigetét a káosz kozmikus óceánjában. Számos épületegyüttes nemcsak kormányzati, gazdasági és kereskedelmi központ volt, hanem ezekben a templomokban a tudományt is művelték, tanult papok foglalkoztak nemzedékeken át a lét természetének kutatásával.
Az egyiptomiak úgy tartották, hogy egy templom valójában a teremtésmítoszból megismert mitikus ősdomb helyén épült, és e domb legmagasabb pontjára szállt le az első istenség Atum, egy madár formájában. A későbbi falak e magaslati pont köré épültek, mely így az isten szentélyévé és menedékévé vált. A templomot így hut-Netjer-nek, vagyis Isten házának hívták. Magát az épületet vagy az Univerzum egy mikrokozmoszának tekintették, vagy a menny tükörképének, esetleg egy roppant szarkofágnak, melyben mindennap lejátszódott a Napisten újjászületésének csodája.
Minden egyes „istenházat” a legnagyobb gondossággal terveztek és kiviteleztek. Nem csupán a templom helyszínét választották ki nagy körültekintéssel, az új épület elrendezését pontos számításokkal kijelölve, hanem gondosan fel is készítették azokat az összetett és titokzatos szertartásokhoz. A tulajdonképpeni építkezés a szükséges alapítási szertartások után kezdődhetett csak meg. Ezt a papok mellett maga a fáraó végezte, az istenek támogatásával.
Az építmények minden egyes köve, oszlopa kapuja szimbólum – az Ég és a Föld, az ember és Isten kapcsolatának jelképe. A két világ közötti közvetítőként az egyiptomi templom a benne eljátszott szimbolikus és rituális „drámák” színteréül is szolgált.
Egy-egy templom egy-egy félisten tiszteletére emeltetett. Az isten szobrát a legbelső szentélyben tartották, ahová csakis a legmagasabb rangú papok, illetve maga a király léphetett be. A szobrot rendszeresen etették, öltöztették, és gondozták, hogy az igazság, a rend és az egyensúly biztosítva legyen az istenek kijelölt cselekvői, a fáraók és a papok által elvégzett szertartások révén. Cserébe az istenek életet adtak a földnek, és fenntartották Egyiptom kijelölt helyét a Mindenségben. Bizonyos értelemben az egyiptomi templom annak a hatalomnak a forrása volt, amely által az egész egyiptomi társadalom működött.
A legtöbb templomot saját birtokai tartották el, komoly infrastruktúrával rendelkeztek.
III. Ramszesz idejében például, egyedül Amon birtokai több mint 2300 négyzetkilométert hasítottak ki a termőföldből, szőlőkkel, kertekkel és más olyan templomi birtokokkal együtt, mint mocsarak, kőfejtők és bányák. Így környezetük gazdaságának motorjává váltak, és kivették a részüket más térségekkel való kereskedelemből is. A javak begyűjtésével és elosztásával is ők foglalkoztak, a birodalom minden részébe eljuttatták a szükséges élelmiszereket, alapanyagokat; ennek logisztikáját a papok dolgozták ki. Sőt: némelyik templomnak saját folyami flottillája, sőt tengerjárói hajói is voltak, amelyek Egyiptom határain kívül is kereskedtek.
A tulajdonképpeni templom területére az isten birtokának magját körbeölelő hatalmas kőfalakon átjutva lehetett bejutni. Ezeknek a falaknak kettős szerepük volt: először is kijelölték az isten birtokának határait, és elhatárolták azt a környező lakott területektől, másrészt védelmi szerepet töltöttek be.
A magas falakon belül állt a központi épület, melyet egyre szentebb zónákra osztottak. Első a templomhoz vezető út, illetve a templomkörzeten belüli, minden egyiptomi számára nyitva álló térség volt.
Ezután következett a bejárat a pülonokkal és magának a templomnak a papok, illetve egyes alkalmakkor a nép képviselőinek számára megnyitott külső udvaraival.
Habár a külső udvar már magában a templomban volt, mégis többnyire, vagy legalábbis különleges alkalmakkor szabad bejárása volt ide a köznépnek. Amikor az emberek peres ügyeikben igazságot akartak, gyógyulásra vágytak, segítségre, vagy jóslásra volt szükségük, akkor a papsághoz fordultak. Külön területeket jelöltek ki a templomudvarokban a „kérelmek előadására és a kérések meghallgatására”. Itt találkozhattak az emberek a papokkal, s ide hozták áldozati adományaikat is. A templomkörzetnek ebbe a részébe tehát be lehetett jönni, de a templom belsejébe egyszerű emberek már nem léphettek be.
A kapun túl a belső csarnokok sorakoztak, ahová csak megtisztult papok léphettek be, végül maga az isten szobrát rejtő szentély. Ma is találkozhatunk a templomokon belül ún. tisztítókamrákkal. Amikor a papok, akik a templomon belül tanultak és fejlesztették magukat, elhagyták az épületet, és érintkeztek az emberekkel, akkor szennyeződött az aurájuk, az energiarendszerük. Ezért minden alkalommal, amikor visszatértek a templomba, bementek ezekbe a tisztítókamrákba, egyrészt azért, hogy ők maguk megszabaduljanak ezektől az energetikai „szennyeződésektől”, másrészt, hogy a templom energetikai közegét se szennyezzék. Hiszen az egyiptomi templomok olyanok, mint az élőlények: magukban tartják az energiákat, és nagyon finoman reagálnak a bennük zajló történésekre.
A hüposztülcsarnok, amelyet közvetlenül a templom nyitott udvara mögött helyeztek el, rendszerint szélesebb volt, mint amilyen hosszú, és a templom tengelyét követő, a belső szentély felé vezető központi felvonulási út kivételével oszlopok töltötték meg. Az oszlopokkal telezsúfolt csarnokoknak szimbolikus jelentősége is volt. Az egyiptomi mitológiában az ég mennyei birodalmát oszlopok tartják a föld felett. A hüposztülcsarnok oszlopai a teremtés ősdombja körüli mocsár növényzetét is képviselhették, míg az ősdomb maga a legbelső szentély volt.
A templom belseje felé haladva kapukon kell áthaladnunk, amelyek egyrészt a belső szent tereket hivatottak védelmezni, másrészt szimbolikus küszöböket is jelentenek. Azokat a küszöböket, melyek mindannyiunk életében akadályként bukkannak fel, s amelyek valójában próbatételek. Egy spirituális fejlődési utat járó léleknek át kell jutnia ezeken a „küszöbökön” ahhoz, hogy egy magasabb szintre léphessen. Ezért is volt az, hogy a templom belseje felé haladva, bizonyos helyekre már csak a „küszöbeiket” meglépő papok juthattak be. Az egyes kapuk az Ég kapuit szimbolizálták, az ún. álajtók pedig az istenek világának küszöbét jelenítették meg.
A templomszentély központi térsége körül kamrák sorakoztak, ezekben helyezték el a templomot felkereső istenségek szobrait, olykor pedig ezekhez csatlakozó lakosztályok is álltak a látogató rendelkezésére; raktárak az olyan kultikus felszereléseknek, mint az istenképmás ruházata, füstölők, stb., öltözők, ahol a papok felkészülhettek a szertartásokra.
Az oltárokat a szentély előtti helységben helyezték el, így ezt a termet áldozati csarnokként használták. Másutt magában a belső szentélyben helyeztek egy kicsinyke oltárt.
Az összes egyiptomi templom szíve a szentek szentje, az isten szentélye volt, mely a templom főtengelyének végében, a bejárattól legtávolabb eső részében helyezkedett el. Ennek belsejében lakozott a templom istene. Képmását (szobrát) egy dobozka rejtette, melyet a legfinomabb kemény kőből készítettek, bronzzal, vagy színarannyal borított faajtókkal. Ide kizárólag a legmagasabb rangú papok, illetve a beavatott fáraó léphetett be, és ők is csak a legkomolyabb tisztító szertartások elvégzése után.
A templom központi épületét a szent körzeten belül rendszerint jó néhány melléképület vette körül. Ezek egy része – mint a szent tó, illetve a mammiszik (születésházak) – közvetlenül kapcsolódott a kultusz vallási részéhez, míg mások – például a raktárak – az isten birtokának fenntartását biztosították.
A legtöbb templom körzetén belül volt szent tó, melyek funkcionális szempontból a megtisztulási és áldozati szertartások vizének tárolójaként szolgáltak. Ebben fürödtek meg a papok hajnalban, mielőtt megkezdték volna szolgálatukat a templom belsejében. Szimbolikusan a szent tó az élet és a teremtés mélyben meghúzódó erőit jelenítette meg: a teremtés jelképesen minden reggel megismétlődött, amikor a Nap a szent vizek fölé emelkedett.
A mammiszi, vagy más néven születésház a templomkörzet különálló épülete, amelyben valamelyik isten gyermekének születésével kapcsolatos misztériumok zajlottak.
Számos funkciója volt a templomokkal összekapcsolt per-ankh-nak, vagyis az Élet Házának. Ezek elsősorban scriptoriumként működtek, vagyis itt írták, másolták, vetették egybe, szerkesztették és tárolták a vallási és mitikus szövegeket. Itt készültek a halotti szertartásokon használt Halottak Könyvének másolatai is, olykor személyre szabottan, olykor pedig csak mintaként, amelybe az illető nevét később illesztették be. Sok itt őrzött szöveget isteni kinyilatkoztatásként kezeltek, mely a félistenek tanításait, előírásait, üzeneteit tartalmazta. De itt őrizték a templomi beszámolókat, szerződéseket és levelezéseket is.
Az Élet Háza volt a papi tudás átadásának szent helye is. Itt oktatták az írás mesterségét, a teológiát, a szertartástant, a mágiát, a csillagászatot, a matematikát és a gyógyítás művészetét. Az egyiptomi Életházak könyvtárai világhírűek voltak, a Kr.u. 2. században számos görög orvos kereste fel könyvtárát, hogy tanuljanak az ott található papiruszok szövegeiből.
Az ún. Egészségházakba hozták el a betegeket, itt gyógyítottak a papok, itt vezettek le szüléseket. A denderai templom egészségháza például több helységből állt, ahol a betegek megpihenhettek, várva az álomra, amely isteni útmutatással szolgál felépülésükhöz. Hathort a részvét istennőjeként is tisztelték, templomának gyógyítói híre is volt, az emberek tekintélyes távolságokból is ideutaztak segítségért.
A templomok saját ellátórendszerrel működtek, pékségek, sörfőzdék termelték az egyiptomi étrend alapját képező kenyeret és sört, de megtalálható volt itt mészárszékek, hentesek és a papok finom ruháját előállító műhelyek is. Ennek megfelelően rengeteg raktár helységgel is rendelkeztek, valamint magtárakkal, s ezek is a megszentelt isteni birtok szerves részei voltak.
Az istenek házai talán soha sehol nem voltak ilyen nagyszámúak, ilyen sokfélék, mégis egy egységes rendszert alkotóak, mint Egyiptomban, s talán ennyire csodálatosak sem.
A templomok, az isteneknek ezen emlékművei tulajdonképpen a teremtést, magát a Mindenséget, s benne az életet modellezték – részek voltak az Egészben, világok a Világokban…